lobo1tomia's review
4.0
Főhősünk Alex a harmincas éveiben jár és éppen nagy válságon megy keresztül, ami mint kiderül a regény folyamán szinte egész életében tartott. A jelen helyzet szerint éppen külön költözik a feleségétől, aki szeretné, ha végre a férje rájönne mit is akar, mert valahogy a kapcsolatuk halódik. Munkája ugyan van, de nem szereti és éppen úgy néz ki, hogy talán nem is fog sokáig kitartani, mert bármennyire is félgőzzel csinálta, a pénz miatt maradt hiteltanácsadó. S mindezek mellett még ott van az is, hogy Alex és Judy fia, Sam autista, s nevelése extra erőfeszítést igényel, amelynek a férfi egyre nehezebben tud megfelelni. De aztán elkezd ő is játszani a Minecraft-tal és a játék hozzásegíti, hogy jobban megértse a fiát és megerősödjön a kapcsolatuk.
Igazi felemelő regény ez, bár az eleje neccesen indult. Alex ugyanis nem egy kedvelhető szereplő, főleg női szemmel: tipikusan az a harmincas férfi, aki igazából sose nőtt fel, elfogadta, hogy körülötte intéződtek dolgok, hogy a nők megoldják a problémákat ő pedig látszat tevékenységekbe menekült, amelyekkel tudott példálózni anélkül, hogy igazán valami konstruktívat tett volna. Ebből a helyzetből indul és a könyv első részében nem is igazán lép túl ezen a problémán: igencsak felháborított, ahogy a nehézségeket kezelte. Például valahányszor Sam-mel problémája volt, a rövidebb utat választotta és ez legtöbbször oda vezetett, hogy lepasszolta a káoszt Jody-nak: oldja ő meg. Egyébként a regény hibájának talán azt róhatnám fel, hogy a női karakterek nagyon egyszerűen voltak megírva, egyikhez se társult igazi jellem, még Jody is halványan felvázolt szereplő maradt. De igazából a regény egy harmincas férfi fejlődésregénye, méghozzá pont az apaságon keresztül sikerül neki sok minden mást is újabb színben látnia. Alex mindig is túlságosan elmélkedő volt és a múltban élt, gyerekkori traumái miatt soha nem tudott igazán feloldódni és első lépése rendszerint az önvád, aztán a visszavonulás volt, nem tanult meg harcolni semmiért. A történet során azonban ahogy kezdi a számítógépes játék segítségével megérteni a fiát, másképp látni Sam-et, nem az autizmust tenni az egyetlen jellemvonásának, hanem emberként kezelni, akinek nehézségei vannak, de ezek kezelhetőek, ha segítenek neki a szülei, sőt ki lehet őt mozdítani az addigi elszigeteltségéből és egy elfogadottabb élet és kapcsolatrendszer felé terelni.
Nagyon bejött ahogy az autizmust kezelte a könyv, annak minden problémájával együtt és hogy végig a valóság talaján maradtak a dolgok, még akkor is, amikor Keith Stuart tényleg beleadott apait-anyait és szépen könnybe lábadt a szemem a történet csúcspontján. Úgyhogy a végére nagyon megkedveltem a regényt, Alex minden hibájával együtt. A szerző nagyjából saját tapasztalatairól írt, hiszen neki is autista a fia és sokat játszottak együtt Minecraftot. De igazából a számítógépes játékok, szülők, gyerekek háromszög helyes kezelése bárkire érvényes lehet.
A Kockafiú mindenesetre aktuális problémákról szól, olvasmányos és szívmelengető történet, igazából jó szívvel ajánlom mindenkinek.
Részletek: http://olvasonaplo.net/olvasonaplo/2018/08/06/keith-stuart-kockafiu/
Igazi felemelő regény ez, bár az eleje neccesen indult. Alex ugyanis nem egy kedvelhető szereplő, főleg női szemmel: tipikusan az a harmincas férfi, aki igazából sose nőtt fel, elfogadta, hogy körülötte intéződtek dolgok, hogy a nők megoldják a problémákat ő pedig látszat tevékenységekbe menekült, amelyekkel tudott példálózni anélkül, hogy igazán valami konstruktívat tett volna. Ebből a helyzetből indul és a könyv első részében nem is igazán lép túl ezen a problémán: igencsak felháborított, ahogy a nehézségeket kezelte. Például valahányszor Sam-mel problémája volt, a rövidebb utat választotta és ez legtöbbször oda vezetett, hogy lepasszolta a káoszt Jody-nak: oldja ő meg. Egyébként a regény hibájának talán azt róhatnám fel, hogy a női karakterek nagyon egyszerűen voltak megírva, egyikhez se társult igazi jellem, még Jody is halványan felvázolt szereplő maradt. De igazából a regény egy harmincas férfi fejlődésregénye, méghozzá pont az apaságon keresztül sikerül neki sok minden mást is újabb színben látnia. Alex mindig is túlságosan elmélkedő volt és a múltban élt, gyerekkori traumái miatt soha nem tudott igazán feloldódni és első lépése rendszerint az önvád, aztán a visszavonulás volt, nem tanult meg harcolni semmiért. A történet során azonban ahogy kezdi a számítógépes játék segítségével megérteni a fiát, másképp látni Sam-et, nem az autizmust tenni az egyetlen jellemvonásának, hanem emberként kezelni, akinek nehézségei vannak, de ezek kezelhetőek, ha segítenek neki a szülei, sőt ki lehet őt mozdítani az addigi elszigeteltségéből és egy elfogadottabb élet és kapcsolatrendszer felé terelni.
Nagyon bejött ahogy az autizmust kezelte a könyv, annak minden problémájával együtt és hogy végig a valóság talaján maradtak a dolgok, még akkor is, amikor Keith Stuart tényleg beleadott apait-anyait és szépen könnybe lábadt a szemem a történet csúcspontján. Úgyhogy a végére nagyon megkedveltem a regényt, Alex minden hibájával együtt. A szerző nagyjából saját tapasztalatairól írt, hiszen neki is autista a fia és sokat játszottak együtt Minecraftot. De igazából a számítógépes játékok, szülők, gyerekek háromszög helyes kezelése bárkire érvényes lehet.
A Kockafiú mindenesetre aktuális problémákról szól, olvasmányos és szívmelengető történet, igazából jó szívvel ajánlom mindenkinek.
Részletek: http://olvasonaplo.net/olvasonaplo/2018/08/06/keith-stuart-kockafiu/
More...