Scan barcode
A review by mpeterke
Közhelyek by Leiner Laura
3.0
Nagyon furcsa érzéseim vannak ezzel a könyvem és nem könnyű dolog, de mégis fontosnak érzem, hogy “kritikát” írjak róla. Ezeket az értékeléseket én egyébként is sokkal inkább magamnak írom, hogy segítsenek később felidézni az emlékeimet egy-egy olvasmánnyal kapcsolatban. Nem szánom véleményformálásnak, nagy igazságok leleplezésnek vagy ítéletnek egyáltalán.
Szóval megküzdöttem vele. Nagyon is. Sokszor kellett nekiülnöm, nem volt olyan érzésem, hogy “beszív” a könyv és nem tudok elszakadni tőle. Nem nagyon tudtam azonosulni a főhőssel, és mivel a könyv nagy része az ő belső monológjaiból áll össze, nem nagyon lehet elhanyagolni a szerepét.
Illetve úgy éreztem, hogy a könyv a közhelyesnek tartott helyzetekről szeretné megmutatni, hogy nem feltétlen azok, de számomra ez nem nagyon sikerült. És nem azért, mert rossz lenne. Nagyon nehéz ezt őgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön ítéletnek, okoskodásnak. Nem tetszett a szóhasználat sokszor, a kifejezésmód, a teátrális kifejezésmód, a szélsőségekben gondolkodás, az egyszerre mindent akarás. Viszont valószínűleg egy, a könyvben szereplőkkel egykorú, vagy nem sokkal fiatalabb olvasó valószínűleg pont ugyanígy gondolkodik. Én majdnem biztosan így gondolkodtam ennyi idősen. Igényeltem ezeket a szélsőségeket és a drámát, a túlzásokat, a nagy és jelentősnek tűnő gesztusokat. Okosabbnak akartam érezni magam az embereknél, a tömegnél, kitűnni közülük és ugyanebben az időben beolvadni, észrevétlennek maradni, csönben értékesnek lenni. És ezt pontosan átadja a könyv is. Igazából ezzel a gondolkodásmóddal esik nagyon nehezemre azonosulni majdnem 20 évvel később.
Minden LL review-t eddig úgy kezdtem, hogy nem vagyok célcsoport, és ennek most kellene legkevésbé igaznak lennie. Idősebbek a szereplők, a metál sem áll távol tőlem, de ez valahogy mégis sokkal kevésbé működött most, mint az eddigiek.
Minden lázadó korú fiatalnak ajánlom a könyvet, főleg a lassan kiöregedő LL rajongóknak lehet érdekes felüdülés.
Én azonban, kizárólag a saját élményeim miatt most csak 3 csillagot adok.
Szóval megküzdöttem vele. Nagyon is. Sokszor kellett nekiülnöm, nem volt olyan érzésem, hogy “beszív” a könyv és nem tudok elszakadni tőle. Nem nagyon tudtam azonosulni a főhőssel, és mivel a könyv nagy része az ő belső monológjaiból áll össze, nem nagyon lehet elhanyagolni a szerepét.
Illetve úgy éreztem, hogy a könyv a közhelyesnek tartott helyzetekről szeretné megmutatni, hogy nem feltétlen azok, de számomra ez nem nagyon sikerült. És nem azért, mert rossz lenne. Nagyon nehéz ezt őgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön ítéletnek, okoskodásnak. Nem tetszett a szóhasználat sokszor, a kifejezésmód, a teátrális kifejezésmód, a szélsőségekben gondolkodás, az egyszerre mindent akarás. Viszont valószínűleg egy, a könyvben szereplőkkel egykorú, vagy nem sokkal fiatalabb olvasó valószínűleg pont ugyanígy gondolkodik. Én majdnem biztosan így gondolkodtam ennyi idősen. Igényeltem ezeket a szélsőségeket és a drámát, a túlzásokat, a nagy és jelentősnek tűnő gesztusokat. Okosabbnak akartam érezni magam az embereknél, a tömegnél, kitűnni közülük és ugyanebben az időben beolvadni, észrevétlennek maradni, csönben értékesnek lenni. És ezt pontosan átadja a könyv is. Igazából ezzel a gondolkodásmóddal esik nagyon nehezemre azonosulni majdnem 20 évvel később.
Minden LL review-t eddig úgy kezdtem, hogy nem vagyok célcsoport, és ennek most kellene legkevésbé igaznak lennie. Idősebbek a szereplők, a metál sem áll távol tőlem, de ez valahogy mégis sokkal kevésbé működött most, mint az eddigiek.
Minden lázadó korú fiatalnak ajánlom a könyvet, főleg a lassan kiöregedő LL rajongóknak lehet érdekes felüdülés.
Én azonban, kizárólag a saját élményeim miatt most csak 3 csillagot adok.