A review by gorecki
Látóideg by María Gainza, Miklós Laura
4.0
Az egyik általános nyelvészet óránkon az egyetemen a tanárunk a gondolat és a nyelv közötti kapcsolatról beszélt. Arról, hogy amikor látunk egy kék nadrágban és piros pólóban öltözött kisfiút átfutni az utcán, ezt nem fogalmazzuk meg teljes mondatban magunkban, hanem csak a kulcsinformációt ragadjuk meg: fiú, kék, piros, fut. Azóta is, ha egy kisfiút látok kékben és pirosban, mindig ez a tanár és ez az óra jut eszembe. Meg elképzelem, ahogy a kisfiú kifut a mondatából és át a Szófiai Egyetem melletti úton a nemzeti művészeti akadémia irányába.
Ilyen az én agyam, az én idegrendszerem. Szavakra reagál, a szótagok esésére és a mondatok ritmusára. Különféleképpen reagál egy-egy szóra, és inkább a szavak generálnak a képzeletemben különböző képeket és ábrázolnak jeleneteket, mint fordítva. Ilyenkor csendben ülve magam előtt látom azt, amit éppen hallgatok vagy olvasok.
Maria Gainza esete viszont más. Az ő művészi idegrendszere képekre reagálva elindítja őt egy gondolattársító utazásra. Egy-egy kép tucatnyi gondolatot, emléket és tapasztalatot idéz elő benne, ami végül az ebben a könyvben összegyűjtött szövegeket eredményezte. Egy-egy kép hol a nagymamájára emlékezteti, hol pedig egyenesen önmagára. A szavai áradnak és magukkal ragadnak, olvasni olyan, mint egy élet kiállításán lenni - keretekben kiállított történetek, érzelmek, emlékek. Egy romlott családi viszony, egy repüléstől való félelem, egy száraz földön fuldokló unokatestvér a sok Lautrec, El Grecco meg Schiavoni között.
Gyerekkoromban volt egy játékunk, aminek bolgárul az a neve, hogy “romlott telefon” - a gyerekek egy sorban állnak és az első súg valamit a következő gyerek fülébe, az pedig tovább adja és úgy tovább amíg az utolsó gyerek a sorban nem mondja ki hangosan azt, ami eljutott hozzá (leggyakrabban valami teljesen más) és akkor mindenki nevet és örül és a játék indulhat újra. Én hasonlót játszottam Maria Gainza Látóideg c. kötetével. Olvastam a különféle képek leírását és próbáltam elképzelni milyenek is lehetnek ezek a festmények. Minden elbeszélés végén pedig megkerestem online és megnéztem mennyire hasonlít arra, amit elképzeltem. Szerencsére nem tudok festeni. Olvasni viszont imádtam.
Ilyen az én agyam, az én idegrendszerem. Szavakra reagál, a szótagok esésére és a mondatok ritmusára. Különféleképpen reagál egy-egy szóra, és inkább a szavak generálnak a képzeletemben különböző képeket és ábrázolnak jeleneteket, mint fordítva. Ilyenkor csendben ülve magam előtt látom azt, amit éppen hallgatok vagy olvasok.
Maria Gainza esete viszont más. Az ő művészi idegrendszere képekre reagálva elindítja őt egy gondolattársító utazásra. Egy-egy kép tucatnyi gondolatot, emléket és tapasztalatot idéz elő benne, ami végül az ebben a könyvben összegyűjtött szövegeket eredményezte. Egy-egy kép hol a nagymamájára emlékezteti, hol pedig egyenesen önmagára. A szavai áradnak és magukkal ragadnak, olvasni olyan, mint egy élet kiállításán lenni - keretekben kiállított történetek, érzelmek, emlékek. Egy romlott családi viszony, egy repüléstől való félelem, egy száraz földön fuldokló unokatestvér a sok Lautrec, El Grecco meg Schiavoni között.
Gyerekkoromban volt egy játékunk, aminek bolgárul az a neve, hogy “romlott telefon” - a gyerekek egy sorban állnak és az első súg valamit a következő gyerek fülébe, az pedig tovább adja és úgy tovább amíg az utolsó gyerek a sorban nem mondja ki hangosan azt, ami eljutott hozzá (leggyakrabban valami teljesen más) és akkor mindenki nevet és örül és a játék indulhat újra. Én hasonlót játszottam Maria Gainza Látóideg c. kötetével. Olvastam a különféle képek leírását és próbáltam elképzelni milyenek is lehetnek ezek a festmények. Minden elbeszélés végén pedig megkerestem online és megnéztem mennyire hasonlít arra, amit elképzeltem. Szerencsére nem tudok festeni. Olvasni viszont imádtam.